Ezt a postot Eszter kérésére írom, tudom várja már, és azt is, hogy nem fog most rá reagálni mert nyaralnak, de vagy most megírom,vagy soha. A felnőtt műsorok elején szokták kiírni, hogy a most következő képsorok a nyugalmat megzavarhatják ... hát lehet, hogy ez is ilyen lesz. De tudjátok úgy szól a mondás: Kinek nem inge, nem veszi magára!
Egy madárfüttyös mediterrán hangulatú lakóparkban lakunk, ahol konkrétan osztódással szaporodnak a gyerekes anyukák és az ŐSANYÁK. Egyel, kettővel még babakocsizni is szoktam. De tudom furcsa amit mondok, nem szeretek. Jobban élvezem az egyedül sétálást, pontosítok egyedül tologatni Blankát, mint a kínos beszélgetéseket. Utálom az olyan eszmecserét amiből kizárt jól jönni, csak azért mert másképp látom a dolgokat.
Viszont etéren hülye vagyok, csak azért, mert Más másképp látja a világot nem sértem meg, sőt nem akarom meggyőzni az igazamról. SOHA SENKIT!
Félreértés ne essék van véleményem, de azt úgy mondom el, hogy közben senkit sem sértek meg. Talán simulékony vagyok, vagy talán nem szeretek konfrontálódni ... de ez van. Azt szoktam mondani magamra, hogy kezdek antiszociális lenni és nem szívesen beszélgetek idegenekkel.
A történet rólam szól és egy ŐSANYÁRÓL akivel együtt babakocsiztam, és akit sokáig tök aranyos, jó fej anyukának tartottam, aztán egyszer megmutatta milyen is valójában.
Minden a szokásos kérdéskörrel kezdődött, a gyerek eszik, mit eszik? Még szoptattam, ebbe nem volt mit belekötni bár akkor már csak napi 2x, reggel és este. Ő közölte, hogy még napi 7x szopik a gyerek (akkor volt 13-14 hónapos) és 2 éves koráig szopni is fog. Mondom ok, ebben nem látok kivetni valót, a szopi a fiúknál egyébként is sokkal tovább tart, cici függőbbek.
Aztán jöttek a további kérdések, mit csinálok a gyerekkel otthon, miket játszom vele, hogy foglalkozom vele ... stb??? Én naív elmeséltem, hogy annak idején mikor otthon ültem az 1-2 hetessel mindenáron foglalkozni szerettem volna vele, ha éppen nem aludt. Egy idő után az éneklés számomra nem volt kielégítő így vettem egy könyvet - Anya taníts engem - és próbáltam belőle hasznos dolgokat ellesni, miképpen lehet foglalkozni már kezdetektől egy pöttömmel. Na ezt nem kellett volna elmondanom, mert elkezdődött a kioktatás, persze bűbájos mosollyal végig az arcán, amitől falra másztam. Mi az hogy egy anya, könyvből foglalkozik a gyerekkel? Ez mekkora baromság, mert szívből kell csinálni, érezni kell. És ő a csillagok szerint is anyának született - hozzáteszem én is, mert a horoszkópom szerint rák vagyok, a leganyáskodóbb jegy/ bár szerintem nem ezen múlik - neki ezt rendelte a sors.
Az első perctől kezdve küzdött a szopiért, mert hónapokig, csak fejni tudott, mert befelé forduló volt a bimbója és csak sokkal később volt képes a fia megtanulni a helyes szopit, mely véres, sebes cicivel járt. Én erre mit tudtam mondani? Semmit, hallgattam és magamban még nyugtáztam is, hogy dicséretes a kitartásod.
Aztán visszatért a könyvhöz és közölte, hogy mindenki aki könyvből neveli a gyerekét az egy hülye, mert minden gyerek más - jó ezzel egyetértek - és a Suttogó is egy baromság, mert pár oldal után dobta is félre. És számára egyetlen ember van akinek elfogadja a szavait az Ranschburg Jenő. Na itt már tényleg nyeltem egy nagyot, tisztelem kedvelem a bácsit, aranyos szoktam a tévében nézni, hallgatni ha nyilatkozik, de egy ku..va sort sem olvastam el tőle soha. Ez olyan nagy gáz???
Mikor már nem lovagolt a könyveken, rátértünk kényesebb területre, hogyan altatom a gyereket? Mondom eszik és teszem az ágyába, alszik magától. Erre néz rám, hogy ezt első perctől? Mondom, kb. 1 hónapos kora óta így történik. És erre rászoktattam, hogy nincs ringatás ... stb? Újabb nyelés, válaszom: IGEN.
Ismét megkaptam a magamét, hogy ez milyen baromság, hogy leszoktattam a testi kontaktusról, mert az anya érintésére van a legnagyobb szüksége és ő ezért alszik együtt a gyerekkel. (én nem hiszem, hogy leszoktattam volna a testikontaktusról, megölelni pedig nem csak altatáskor lehet a gyereket) Amikor elmondtam, hogy én nem, hogy egy ágyban nem alszom vele, de még egy szobában sem és ha egy szobában alszunk akkor én nem alszom jól, mert csak rá figyelek. Hát ez nála már az utolsó csepp volt a pohárban.
Közölte, hogy ezt egyáltalán nem érti, hogy nem lehet együtt aludni egy anyának a gyerekével. (Hozzáteszem a férje kint alszik a nappaliban, hogy a horkolásával őket ne zavarja) Megpróbáltam elmagyarázni az elmagyarázhatatlant, de sejtettem hasztalan, hiszen én tisztában vagyok azzal amivel Ő nem, mindenki másképp csinálja! Mindenkinek más az elve, másképp látja a gyereknevelést.
Mondtam, neki, hogy Blanka nem szeretett köztünk aludni, főleg ahogy nőtt csak az ágyában volt hajlandó, mi is próbálkoztunk néha, de ő szereti az ágyát. Blanka is olyan mint én, én is szeretek úgy aludni az ágyban, hogy az ágy jobb fele csak az enyém, imádom a férjem, de ha egész éjjel ölelne megfulladnék.
Kikerekedett szemmel nézett rám, Úristen nem szereted ha hozzád érnek? Én pedig kikerekedett szemmel, hogy vajon most mi a szart gondol rólam? Már bántam, hogy belementem ebbe a beszélgetésbe. De tovább próbálkoztam, és mondtam: félreértesz nem, nem szeretem; de pl. bizonyos szituációkban nem szeretem, azt sem bírom, ha valaki túl közel állva beszél hozzám, idegen hozzám ér, vagy megfogja a kezem, belép az aurámba. Na mivel az uccsó csepp már megvolt nem is tudom honnét jött ez neki: Tudom-e hogy, ezt az anya-gyerek kapcsolatomból hozom, milyen volt az anyámmal gyerek koromban a viszonyom?
Én pedig rávágtam: 6 éves koromban meghalt az anyám.
Akkor csend lett végre és örömmel kaptam mobilomért, amin Bálint hívott, hogy mindjárt itthon van.
Az Ősanya pedig elszégyelte magát, egy halk bocsánat elhagyta a száját, többet nem forszírozta ezeket a dolgokat.
Nem akarok hosszabb eszme futtatásba belemenni, bár még annyit záró gondolatként, hogy akár milyen kapcsolatom is volt az anyámmal vagy az apámmal, nagymamával, nagynénivel, nagybácsival ... stb. A gyereknevelés az én dolgom, a saját elhatározásom szerint cselekszem, az én életformámhoz próbálom alakítani, az én elveimhez. És mint ahogy az ilyen anyukákat sem lehet meggyőzni, talán engem sem lehet.
Egy madárfüttyös mediterrán hangulatú lakóparkban lakunk, ahol konkrétan osztódással szaporodnak a gyerekes anyukák és az ŐSANYÁK. Egyel, kettővel még babakocsizni is szoktam. De tudom furcsa amit mondok, nem szeretek. Jobban élvezem az egyedül sétálást, pontosítok egyedül tologatni Blankát, mint a kínos beszélgetéseket. Utálom az olyan eszmecserét amiből kizárt jól jönni, csak azért mert másképp látom a dolgokat.
Viszont etéren hülye vagyok, csak azért, mert Más másképp látja a világot nem sértem meg, sőt nem akarom meggyőzni az igazamról. SOHA SENKIT!
Félreértés ne essék van véleményem, de azt úgy mondom el, hogy közben senkit sem sértek meg. Talán simulékony vagyok, vagy talán nem szeretek konfrontálódni ... de ez van. Azt szoktam mondani magamra, hogy kezdek antiszociális lenni és nem szívesen beszélgetek idegenekkel.
A történet rólam szól és egy ŐSANYÁRÓL akivel együtt babakocsiztam, és akit sokáig tök aranyos, jó fej anyukának tartottam, aztán egyszer megmutatta milyen is valójában.
Minden a szokásos kérdéskörrel kezdődött, a gyerek eszik, mit eszik? Még szoptattam, ebbe nem volt mit belekötni bár akkor már csak napi 2x, reggel és este. Ő közölte, hogy még napi 7x szopik a gyerek (akkor volt 13-14 hónapos) és 2 éves koráig szopni is fog. Mondom ok, ebben nem látok kivetni valót, a szopi a fiúknál egyébként is sokkal tovább tart, cici függőbbek.
Aztán jöttek a további kérdések, mit csinálok a gyerekkel otthon, miket játszom vele, hogy foglalkozom vele ... stb??? Én naív elmeséltem, hogy annak idején mikor otthon ültem az 1-2 hetessel mindenáron foglalkozni szerettem volna vele, ha éppen nem aludt. Egy idő után az éneklés számomra nem volt kielégítő így vettem egy könyvet - Anya taníts engem - és próbáltam belőle hasznos dolgokat ellesni, miképpen lehet foglalkozni már kezdetektől egy pöttömmel. Na ezt nem kellett volna elmondanom, mert elkezdődött a kioktatás, persze bűbájos mosollyal végig az arcán, amitől falra másztam. Mi az hogy egy anya, könyvből foglalkozik a gyerekkel? Ez mekkora baromság, mert szívből kell csinálni, érezni kell. És ő a csillagok szerint is anyának született - hozzáteszem én is, mert a horoszkópom szerint rák vagyok, a leganyáskodóbb jegy/ bár szerintem nem ezen múlik - neki ezt rendelte a sors.
Az első perctől kezdve küzdött a szopiért, mert hónapokig, csak fejni tudott, mert befelé forduló volt a bimbója és csak sokkal később volt képes a fia megtanulni a helyes szopit, mely véres, sebes cicivel járt. Én erre mit tudtam mondani? Semmit, hallgattam és magamban még nyugtáztam is, hogy dicséretes a kitartásod.
Aztán visszatért a könyvhöz és közölte, hogy mindenki aki könyvből neveli a gyerekét az egy hülye, mert minden gyerek más - jó ezzel egyetértek - és a Suttogó is egy baromság, mert pár oldal után dobta is félre. És számára egyetlen ember van akinek elfogadja a szavait az Ranschburg Jenő. Na itt már tényleg nyeltem egy nagyot, tisztelem kedvelem a bácsit, aranyos szoktam a tévében nézni, hallgatni ha nyilatkozik, de egy ku..va sort sem olvastam el tőle soha. Ez olyan nagy gáz???
Mikor már nem lovagolt a könyveken, rátértünk kényesebb területre, hogyan altatom a gyereket? Mondom eszik és teszem az ágyába, alszik magától. Erre néz rám, hogy ezt első perctől? Mondom, kb. 1 hónapos kora óta így történik. És erre rászoktattam, hogy nincs ringatás ... stb? Újabb nyelés, válaszom: IGEN.
Ismét megkaptam a magamét, hogy ez milyen baromság, hogy leszoktattam a testi kontaktusról, mert az anya érintésére van a legnagyobb szüksége és ő ezért alszik együtt a gyerekkel. (én nem hiszem, hogy leszoktattam volna a testikontaktusról, megölelni pedig nem csak altatáskor lehet a gyereket) Amikor elmondtam, hogy én nem, hogy egy ágyban nem alszom vele, de még egy szobában sem és ha egy szobában alszunk akkor én nem alszom jól, mert csak rá figyelek. Hát ez nála már az utolsó csepp volt a pohárban.
Közölte, hogy ezt egyáltalán nem érti, hogy nem lehet együtt aludni egy anyának a gyerekével. (Hozzáteszem a férje kint alszik a nappaliban, hogy a horkolásával őket ne zavarja) Megpróbáltam elmagyarázni az elmagyarázhatatlant, de sejtettem hasztalan, hiszen én tisztában vagyok azzal amivel Ő nem, mindenki másképp csinálja! Mindenkinek más az elve, másképp látja a gyereknevelést.
Mondtam, neki, hogy Blanka nem szeretett köztünk aludni, főleg ahogy nőtt csak az ágyában volt hajlandó, mi is próbálkoztunk néha, de ő szereti az ágyát. Blanka is olyan mint én, én is szeretek úgy aludni az ágyban, hogy az ágy jobb fele csak az enyém, imádom a férjem, de ha egész éjjel ölelne megfulladnék.
Kikerekedett szemmel nézett rám, Úristen nem szereted ha hozzád érnek? Én pedig kikerekedett szemmel, hogy vajon most mi a szart gondol rólam? Már bántam, hogy belementem ebbe a beszélgetésbe. De tovább próbálkoztam, és mondtam: félreértesz nem, nem szeretem; de pl. bizonyos szituációkban nem szeretem, azt sem bírom, ha valaki túl közel állva beszél hozzám, idegen hozzám ér, vagy megfogja a kezem, belép az aurámba. Na mivel az uccsó csepp már megvolt nem is tudom honnét jött ez neki: Tudom-e hogy, ezt az anya-gyerek kapcsolatomból hozom, milyen volt az anyámmal gyerek koromban a viszonyom?
Én pedig rávágtam: 6 éves koromban meghalt az anyám.
Akkor csend lett végre és örömmel kaptam mobilomért, amin Bálint hívott, hogy mindjárt itthon van.
Az Ősanya pedig elszégyelte magát, egy halk bocsánat elhagyta a száját, többet nem forszírozta ezeket a dolgokat.
Nem akarok hosszabb eszme futtatásba belemenni, bár még annyit záró gondolatként, hogy akár milyen kapcsolatom is volt az anyámmal vagy az apámmal, nagymamával, nagynénivel, nagybácsival ... stb. A gyereknevelés az én dolgom, a saját elhatározásom szerint cselekszem, az én életformámhoz próbálom alakítani, az én elveimhez. És mint ahogy az ilyen anyukákat sem lehet meggyőzni, talán engem sem lehet.
